Lehetett volna akár “babára várva”, “kiút a meddőségből” vagy valami efféle cím is, de sokkal szebbnek találtam ezt a szót, és a lényeget így is kifejezi. A tai chit egy nagyon kedves gyakorlattal szoktam lezárni: állunk csukott szemmel, s miután mindenünket ellazítottuk, kiemeljük magunk elé a karjainkat, mintha egy vastag fatörzset ölelnénk át, és elképzeljük, hogy a fa tele van élettel és energiával, amiből mi is részesülünk. Vannak napok, amikor ez az én fám hatalmas, erős, dús lombú, tele van gyümölccsel, és szívós gyökerekkel kapaszkodik a talajba. Vannak azonban olyan napok is, amikor az én fám satnya, erőtlen, csupa elszáradt levél lóg gyenge ágairól, és gyökere sincsen igazán. Nem csak a meddőségről szeretnék írni, nem csak küzdelmeinkről, rosszabb és jobb napjainkról, de sok szó fog esni róla. Az eltelt több mint két év (jelenesetben pontosan 26 hónap) amatőr meddőből professzionálissá érlelt, s úgy gondolom, sok (teljesen szubjektív!) tapasztalat felhalmozódott bennem, amit szívesen megosztok bárkivel. Nem egy hasonló témájú blogot találtam, egyik jobban tetszik, mint a másik, de ez az én, vagyis a MI történetünk, ahogyan én ezt az egészet, amibe belesodródtunk, látom. Egyszer már nekiugrottam, de az akkori hangom még hiteltelen volt, nem mert a lényegről beszélni – mert a lényeg mégiscsak ez, semmi más: babát szeretnénk, nagyon – egyelőre hiába. Mostani hangom sokszor nyers lesz, cinikus és talán támadó is – de őszinte. Üdvözöllek, kedves Olvasóm.
Kommentek